Egyszer régen, egy csendes kis faluban, ahol az utcákon mindig puha macskatalpak surrogtak, élt egy fekete macska. Az emberek csak Morgónak hívták, mert úgy tűnt, mindig morog magában, ha valaki a közelébe ment. A falusiak között már régóta terjedt a legenda, hogy Morgó valójában nem is igazi macska, hanem egy titkos boszorkány társa – vagy talán maga a boszorkány.
Morgó minden éjjel eltűnt, és csak hajnalban tért vissza, bundája mindig tiszta maradt, még az esős napokon is. A gyerekek csodálkozva nézték, ahogy a macska átsuhan a házak között. Sokszor suttogták egymásnak: „A fekete macska biztosan titokban varázsol!” De ki volt hát Morgó titkos boszorkánya?
A régi időkben az emberek úgy hitték, hogy a boszorkányok mindig fekete macskákat tartanak maguk mellett, hogy őrizzék titkaikat és vigyázzanak rájuk a bajban. Egyesek azt mondták, hogy a macskák segítenek a boszorkányoknak varázslatokat szőni, mások szerint ők maguk is boszorkányokká válhatnak, ha eljön az éjfél.
Minden falusi családban akadt egy-egy történet a fekete macskákról. Egy este például, amikor a csillagok vakítóan ragyogtak az égen, a kis Lilla odasúgta barátjának, Mikinek: „Tegnap láttam, ahogy Morgó eltűnik a nagy tölgyfa mögött. Szerinted ott lakik a boszorkánya?” Miki összerezzent, de kíváncsian válaszolt: „Lehet, hogy ott főzi a bájitalokat, vagy varázslatos titkokat őriz!”
Sokan azt hitték, hogy aki találkozik egy fekete macskával, szerencsét vagy balszerencsét vonz magához. Egyes falusiak ezért igyekeztek elkerülni Morgót, mások viszont, mint Lilla és Miki, minden nap jó szót szóltak hozzá, hátha így megtudhatják a titkát.
A boszorkány személyazonosságát azonban senki sem ismerte. Egyesek szerint a falu szélén lakó, mindig mosolygós öregasszony lehetett az, mások úgy gondolták, hogy a fekete macska maga a boszorkány, aki varázslatból változott át, hogy vigyázzon a falura. Egyetlen dolog volt biztos: valami csodás és titokzatos dolog történt minden éjjel, amikor Morgó elindult az éjszakába.
Egy éjjelen Lilla és Miki úgy döntöttek, hogy utánajárnak a rejtélynek. Csendben követték Morgót, aki a kertje végében lévő régi kőhíd alatt tűnt el. A gyerekek óvatosan lépkedtek utána, és hamarosan egy fénylő tisztásra értek. Ott egy csodaszép, sötét ruhás asszony üldögélt egy farönkön, körülötte ezernyi apró fénylő lepke táncolt. Morgó vidáman bújt az asszony ölébe.
Az asszony észrevette a gyerekeket, és kedvesen szólt hozzájuk: „Ne féljetek, én vagyok a titkos boszorkány, akit kerestek. A varázslat azonban nem csak bájitalokról és repülő seprűkről szól, hanem a szeretetről és a jóságról is. Morgó segít megvédeni a falut a rossz álmoktól és szomorúságtól.” Lilla és Miki ámulva hallgatták. „A legnagyobb varázslat a szeretet – ez az, amit a macskám őriz minden éjjel” – mondta a boszorkány, és simogatta Morgó bundáját.
Kiderült, hogy a fekete macska volt a boszorkány legjobb barátja, együtt őrizték a falu boldogságát. Minden éjjel titkos varázslatot szőttek, hogy a gyerekek vidáman ébredjenek, az öregek békében aludjanak, és mindenki napja derűsen teljen. A falu rémtörténetei tehát nem is voltak igazán rémisztőek, inkább arról szóltak, hogy minden titok valójában a szeretet titka.
Azóta, ha valaki fekete macskát látott a faluban, örömmel mosolygott utána, hiszen tudta, hogy a szeretet varázslata jár vele. A legenda pedig él tovább, hisz mindenki hisz benne kicsit: talán a fekete macska ma is őrzi a falu békéjét, és titkos boszorkánya a szeretetet varázsolja minden éjszaka.
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán nem is volt – ez bizony egy ilyen mese volt!