Rejtély a sarkkörön: Hová tűntek a Mikulás levelei?
Egyszer volt, hol nem volt, messze, az Északi-sarkon, ahol a hó mindig puha, mint a vattacukor, élt a Mikulás. Idén is, mint minden évben, izgatottan várta a gyerekek leveleit. Már hetek óta érkeztek a színes borítékok, bennük vágyakozó sorokkal és kedves rajzokkal. Ám egy reggelen valami egészen furcsa történt. Mikulás bácsi felébredt, nagyot nyújtózott, és sietett, hogy megnézze a leveleit. De hiába keresett, a hatalmas láda a dolgozószobájában üresen állt. Egyetlen levél sem volt benne.
Az első nyomok: Ki láthatta utoljára a leveleket?
Mikulás kicsit elkeseredett. Meg is kérdezte a manókat: Vajon ki láthatta utoljára a leveleket? Pöttömke manó, aki a Mikulás legkisebb segítője volt, megszeppenve szólalt meg.
Én tegnap este még láttam őket, amikor eloltottam a lámpát – mondta halkan.
Lehet, hogy csak elpakoltad őket valahova? – kérdezte Kerekmancs, a nagy szakállú manó.
Nem, biztosan nem – felelte Pöttömke. – Ott voltak a ládában.
Minden manó összegyűlt, s együtt próbálták kitalálni, mi történhetett. Talán a hóvihar fújta ki a leveleket? Vagy esetleg valaki játszott velük?
A manók nyomozása: gyanúsítottak és titkos rejtekhelyek
A manók nyomozni kezdtek. Először a rénszarvas istállóba siettek, hátha a kíváncsi Rudolf beledugta az orrát a levelek közé.
Rudolf, te tudsz valamit a levelekről? – kérdezte Kerekmancs.
Rudolf csak megrázta a fejét, s így szólt: Nem láttam semmit, csak a friss szénát ettem.
Ekkor Tüskés, a mókus is előkerült, aki gyakran vendégeskedett a Mikulásnál. Vele is beszélgettek.
Tüskés, nem láttad a gyerekek leveleit? – kérdezte Pöttömke.
Nem, de hallottam, hogy a sarki szél ma éjjel nagyon erősen fújt – mondta Tüskés.
A manók minden lyukat, zugot és manópolcot átkutattak. A hókupacokat is átfésülték az udvaron, hátha a levelek valahogy kirepültek. Egyikük sem akart hazamenni, amíg meg nem találják a leveleket.
Egy váratlan segítség: ki segít a Mikulásnak?
Amikor már mindenki elfáradt, váratlanul kopogtak az ajtón. Egy kedves, fehér bundás kis nyúl állt a küszöbön, akit senki sem ismert.
Jó napot, Mikulás bácsi! – szólalt meg bátortalanul a nyúl. – Az erdő szélén sétáltam, amikor színes papírdarabokat sodort el mellettem a szél. Összeszedtem őket, mert láttam, rajzok és írás van rajtuk.
Mikulás arca felragyogott. Gyorsan besiettek a nyúllal az erdőbe. Ott, a fenyők között, egy nagy hókupac alatt, valóban ott voltak a levelek, mind egy szálig. A manók örömükben ugráltak, Mikulás pedig megölelte a kis nyulat.
Köszönöm neked, kedves barátom – mondta hálásan. – Nélküled a gyerekek kívánságait nem tudtam volna teljesíteni.
A manók összeszedték mind a leveleket, s a Mikulás megígérte, hogy innentől még jobban vigyáznak rájuk. A kis nyúl kapott egy puha manósap-kát ajándékba, hogy mindig emlékezzen erre a kalandra.
Megoldódik a rejtély: a Mikulás öröme és a gyerekek
Aznap este Mikulás bácsi boldogan olvasta a leveleket. Hallgatta, mit kívánnak a gyerekek: egy kisautót, egy meleg sálat, egy ölelést, vagy csak annyit, hogy mindenki legyen boldog és egészséges. Rájött, hogy a gyerekek szíve tele van szeretettel, és ezt a szeretetet szeretné visszaadni nekik.
A manók megtanulták, hogy ha összetartanak és segítenek egymásnak, minden rejtély megoldódhat. A Mikulás levelei meglett, s a karácsony ismét csodás lett az Északi-sarkon.
Így történt, vagy talán nem is történt, de ilyen egy szép mese! És a tanulság: ha figyelünk egymásra, segítünk a bajban, észrevesszük a jót a másikban, akkor minden jóra fordul.