A hópelyhek tánca
Egyszer réges-régen, egy havas téli éjszakán, amikor a csillagok ragyogva pislákoltak az égen, valami különleges történt a felhők között. Ott, ahol a hideg és a pára találkozik, megszülettek az első hópelyhek. Minden hópehely kicsi csodaként indult útnak, parányi vízcseppekből és jégtűkből álltak össze, miközben a felhőkben játszadoztak a légáramlatokkal.
Az egyik ilyen hópehely, akit Hócsillagnak hívtak, nagyon kíváncsi volt a világra. „Vajon hova fogok hullani?” kérdezte izgatottan a mellette született társától, Hóvirágtól. „Lehet, hogy egy kisgyermek tenyerébe, vagy egy havas rétre!” válaszolta Hóvirág, és egyszerre nevetni kezdtek. A felhők alatt vastagon gyűlt a pára, mire hirtelen egy erős szél kerekedett, és elindította a hópelyheket lefelé, a föld felé.
Ahogy hullottak, minden hópehely saját mintát öltött. Hócsillagnak határozott, csillag alakú szirmai voltak, Hóvirágnak pedig lágy, virágszirmokra emlékeztető formája. „Nézd csak, milyen különleges vagy!” szólt Hócsillag. „Te is, hiszen mindegyikünk más! Nincs két egyforma köztünk” – válaszolta Hóvirág büszkén. Ahogy forogtak és lebegtek lefelé, ráébredtek, milyen különleges mindegyikük.
A szél játékosan táncoltatta őket. Egyszer jobbra, másszor balra repültek, majd körbe-körbe forogtak, mint egy igazi balettkar. „Gyorsabban, gyorsabban!” suttogta a szél, és a hópelyhek boldogan engedelmeskedtek neki. Együtt keringtek, majd szétváltak, mégis mindig visszataláltak egymáshoz a nagy táncban. Egy-egy hópehely néha lelassult, megpihent, majd újult erővel csatlakozott a többiekhez.
A faluban a gyerekek ujjongva figyelték az ablakból a hóesést. „Nézd, mennyi hópehely!” kiáltotta Anna, miközben odarohant a ház ajtajához. Öccsével, Mikivel kimentek az udvarra, kinyújtották a kezüket, és próbálták elkapni a hulló hópelyheket. „Mind különbözik!” ámuldozott Miki, miközben a tenyerén csillogó hópelyheket nézegette. „Olyan, mintha táncolnának” – mondta Anna halkan.
A hóesés csendje lassan beborította a falut. Mindenki egy pillanatra megállt, hogy gyönyörködjön ebben a békés, varázslatos világban. A hópelyhek tánca nemcsak a földet, hanem az emberek szívét is megérintette. A gyerekek önfeledten játszottak, hóembert építettek, és senki sem veszekedett, mert a hópelyhek tánca mindenkit jókedvre derített. „A hó olyan, mint egy nagy takaró, ami összefog minket” – mondta Anna, amikor hazaindultak.
Aznap este Anna rajzolni kezdett. Papírjára hópelyheket kanyarított, mindegyiket más-más mintával. „Nézd, anya, ezek a hópelyhek táncolnak” – mutatta anyukájának, aki megsimogatta a fejét. „Nagyon szépek, és tudod, te is olyan különleges vagy, mint egy hópehely” – mondta szeretettel. Anna elmosolyodott, és elhatározta, hogy minden barátjának rajzol egy-egy hópelyhet, hogy ők is érezzék, milyen jó, ha szeretet van a szívben.
A hópelyhek tánca azóta is minden téllel újra visszatér. Amikor csak hullni kezd a hó, emlékeztet minket arra, hogy mindenki egyedi, és mindannyian hozzátehetünk valami jót a világhoz. A hópelyhek tánca a szívünkben is folytatódik, ha kedvesek vagyunk egymással, és összetartunk.
Így volt, igaz volt, mese volt! Vagy talán nem is igaz, de ilyen szép mese volt! Lehet, hogy csak egy mese volt, de a hópelyhek tánca tényleg létezik, ha szeretettel nézzük a világot.