Egyszer volt, hol nem volt, a világ tetején, ahol a felhők puhán ringatóznak és a Nap is csak óvatosan kukucskál le, született egy aprócska hópehely. Nem volt ő más, mint sok-sok testvérének egyike, de mégis különlegesnek érezte magát azon a napon, amikor először törte át a felhők sűrűjét, és földet ért egy fenyőágon.
A hópehely szétnézett, és mindent csodálatosnak talált. A fák lombjai halkan susogtak, a madarak lágyan csicseregtek, s minden hópihe más-más ágra hullott. „Szeretnék világot látni!” gondolta izgatottan. Egész nap arról álmodozott, hogy milyen is lehet a világ a felhőkön túl, a hegyeken innen. Este, amikor a szél halkan dalolni kezdett, a hópehely bátorságot gyűjtött.
„Szerintem világgá fogok menni!” súgta a mellette ülő testvérének.
„De hát ki vigyáz majd rád odakint?” kérdezte aggódva a másik hópehely.
„Majd megtanulom!” felelte mosolyogva, és máris készen állt belevágni az ismeretlenbe.
Amikor másnap reggel a szél erősebben fújni kezdett, a hópehely megszólította: „Kedves Szél, elvinnél engem messzire? Új helyeket szeretnék látni!”
A Szél vidáman kuncogott. „Gyere velem, hópehely! Én már sok helyet láttam, és szívesen megmutatom neked a világot!” Ezzel felemelte a hópelyhet, aki boldogan repült a levegőben, pörgött, forgott, s mindent el akart raktározni az emlékezetében.
Először egy hegycsúcs felett szálltak el, ahol a felhők olyan közel voltak, mintha meg lehetne érinteni őket. A hópehely kíváncsian fordult a felhőkhöz. „Szia, felhő! Te mindig itt vagy fenn?”
„Igen, de néha én is vándorlok!” felelte a felhő nevetve. „És te merre tartasz?”
„Világgá megyek, hogy lássam, mi minden van a világban!” mondta büszkén a hópehely.
A felhő megsimogatta, és jó utat kívánt neki. A hópehely hamarosan egy nagy mező fölé ért, ahol gyerekek játszottak a hóban. A hópehely örömmel látta, hogy a gyerekek hógolyót formálnak, hóembert építenek, és önfeledten nevetnek.
Egy kisfiú egyszer csak felnézett, és észrevette a hópelyhet. „Nézd, milyen különleges!” kiáltotta. A hópehely boldog volt, hogy örömet szerezhet valakinek.
De ahogy a nap előbújt a felhők mögül, a hópehely érezte, hogy egyre könnyebb lesz, majd lassan olvadni kezd. Megijedt, de ekkor a Szél ismét megszólalt: „Ne félj, hópehely! Minden utazás véget ér egyszer, de amit láttál, az mindig veled marad.”
A hópehely megnyugodott, és még egy utolsó pillantást vetett a világra. Aztán csendesen visszatért azokhoz a helyekhez, ahonnan elindult. Ott már várták a testvérei, akik kíváncsian hallgatták, mi mindent mesél.
„Jártál a mezőn, láttál gyerekeket, beszéltél felhőkkel és a széllel?” kérdezték izgatottan.
„Igen, és megértettem, hogy a világ hatalmas, de a szeretet, az öröm és a barátság mindenhol ott van!” felelte boldogan a hópehely.
Attól a naptól kezdve a hópehely mindenkit arra bátorított, hogy legyen nyitott a világra, szeresse a többieket, és segítsen, ahol csak tud.
Így volt, igaz is volt, mese volt! Aki hiszi, jól teszi, aki nem, az is mosolyogjon rajta, mert minden hópehely szívében ott lapul a szeretet, ami világot látni indul.