Mikulás különleges küldetése: a varázsdió titka
Egyszer réges-régen, amikor a hópelyhek még nagyobbak voltak, mint a gyerekek keze, Mikulás különös levelet kapott. A levélben egy piros sapkás kismadár írt neki, aki messze az északi fenyvesek mélyéről érkezett. A levélben ezt olvasta: „Kedves Mikulás! Az idén bajba került a varázsdió, nélküle nem lehet karácsony. Segíts, kérlek, mert csak te találhatod meg a jóság kapuját!”
Mikulás elgondolkodott, vajon mi lehet ez a varázsdió. Sosem hallott még róla, pedig ő ismert minden titkot, minden fenyőágat, minden csengő hangját a télnek. Ám szíve mélyén tudta, ha valaki karácsony este segítséget kér, annak nem lehet nemet mondani.
A varázsdió legendája: hogyan kezdődött minden
Az öreg manók, akikkel Mikulás mindig beszélgetett esténként, elmesélték neki a varázsdió történetét. Egyszer régen, amikor még minden gyerek hitt a csodákban, egy hatalmas diófa nőtt a világ legészakibb pontján. Ennek a fának a legnagyobb diója varázserővel bírt: aki szeretettel és önzetlenséggel fogta meg, az képes volt örömet hozni mások életébe.
De csak az találhat rá, akinek a szíve tiszta. Mikulás elhatározta, hogy elindul. „Nem lesz könnyű az út, Mikulás!” – mondta Manó János aggódva. „De hiszem, hogy meg tudod találni a varázsdiót!”
Az első találkozás: Mikulás és a dió őre
Ahogy Mikulás mélyebbre haladt az északi erdőben, a hó egyre magasabb lett. Hirtelen egy kis fehér nyuszi ugrott elé. „Szia, Mikulás! Te talán a varázsdiót keresed?” – kérdezte.
Mikulás megállt és mosolygott. „Igen, kedves nyuszi, segítesz nekem?” A nyuszi bólogatott, majd intett a fenyők között. Ott egy idős bagoly ült az egyik ágon, aki a dió őre volt.
A bagoly mély hangon szólt: „Csak olyan találhatja meg a varázsdiót, akinek a szíve tele van szeretettel. Mutasd meg, Mikulás, mennyire tudsz adni önzetlenül!”
Próbák és csodák az északi fenyvesek között
Mikulásnak három próbát kellett kiállnia. Az első próba egy reszkető őzike volt, aki elvesztette anyukáját a hóban. Mikulás nem gondolkodott sokat, gyorsan kabátját az őzikére terítette, és énekelni kezdett egy altatódalt.
A második próba egy szomorú hóember volt, akinek eltört az orra, és senki sem vigyázott rá. Mikulás elővette a saját répáját, amit a vacsorájához tartogatott, és a hóember orrába tette. A hóember boldogan mosolygott.
A harmadik próba egy kismadár volt, aki elvesztette a hangját. Mikulás megsimogatta a buksiját, és azt mondta: „Ne szomorkodj, kis barátom, a szeretet mindent meggyógyít!” Erre a madárka újra dalolni kezdett.
Ekkor a bagoly leereszkedett az ágról, és egy aranyló diót nyújtott át Mikulásnak. „Te vagy a legalkalmasabb a varázsdió megőrzésére. Azért, mert minden próbatételnél a szeretet vezette a kezed és a szíved.”
Mikulás tanulsága: mit jelent igazán adni?
Mikulás boldogan vitte haza a varázsdiót, és egész éjjel azon gondolkodott, vajon mit tanult az úton. Reggel, amikor a manók felébredtek, így szólt hozzájuk: „A legnagyobb titok, hogy nem az ajándék a fontos, hanem az, hogy szeretettel gondoljunk egymásra. A varázsdió sem attól varázslatos, mert különleges, hanem mert önzetlenül adhatunk vele örömet másoknak.”
Attól kezdve minden karácsonykor megkereste azokat is, akiket senki sem ajándékozott meg, és nekik is vitt egy morzsányi varázsdiót – egy kis kedvességet, egy mosolyt, egy ölelést.
Így volt, igaz volt, tán mese volt! Vagy így volt, úgy volt, bizony ez egy mese volt! Így volt, volt egyszer egy Mikulás és a varázsdió, s talán igaz sem volt.