Egy havas, csillagfényes éjszakán, amikor az északi sarki fenyvesekben halk szél susogott, egy különleges rénszarvas született. A neve Nelli lett, és már egészen kicsi korától kezdve tudta mindenki, hogy más, mint a többi rénszarvasborjú. Nelli bundája kicsit fényesebb volt, a szemei nagyobbak, és mindig az eget bámulta ámulattal, ahol a többi rénszarvas, kicsik-nagyok, boldogan szárnyaltak a sarki fény alatt.
Nelli azonban észrevette, hogy amikor eljött az ideje a repülés próbájának, neki valahogy sosem sikerült felemelkednie. A kis patái a hóban maradtak, akármennyire is próbálkozott. Megkérdezte anyukáját: „Anya, miért nem tudok repülni, mint a többiek?”
Az anyukája kedvesen megsimogatta, és így felelt: „Mindenki másban ügyes, Nelli. Neked is megvan a saját tehetséged, csak még nem fedezted fel.”
Nelli nap mint nap gyakorolt, újra meg újra. Volt, hogy elesett, volt, hogy majdnem sikerült, de mégsem szállt fel. A testvérei, Simi és Panni, néha ugratták, de többnyire bátorították is: „Ne add fel, Nelli! Egyszer majd sikerül!” Nelli szíve melegedett a szeretetükben, és úgy döntött, nem adja fel.
Egyik reggel, amikor a hópelyhek lassan hullottak, a barátai, Kicsi Nyuszi és Zsömle, a róka is eljöttek hozzá. „Nelli, játszunk hóházat?” kérdezte Nyuszi izgatottan.
Nelli kicsit szomorúan válaszolt: „Most nem tudok, gyakorolnom kell a repülést.”
Zsömle közelebb lépett, és így szólt: „Mi lenne, ha most együtt találnánk ki valami újat? Nem kell mindenkinek repülni ahhoz, hogy különleges legyen.”
Ez a gondolat Nelli szívében új reményt ébresztett.
Családja és barátai ott voltak minden lépésnél, segítettek neki, biztatták és nevettek vele, amikor elrontott valamit. Együtt alakítottak ki egy kis csúszdát a hóban, ahol Nelli volt a legügyesebb. Mindenki csodálta, milyen gyorsan siklik, és milyen bátor.
Ahogy közeledett a karácsony, a Mikulás is eljött megnézni az ifjú rénszarvasokat. Nelli szíve hevesen vert, mikor a Mikulás megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Nelli, te nem repülsz, de látom, hogy mindenkit összehoztál a játékoddal és a kedvességeddel. Ez nagyon fontos.”
Aznap este Nelli rájött, hogy amit igazán szeret, az a közös játék, a nevetés, és hogy mindenki jól érezze magát. Látta, hogy a barátai, akik eddig csak a repülésről álmodtak, most boldogan szánkóznak mellette. „Nézd csak Nelli, milyen jó móka!” kiáltották izgatottan.
A bátorságának és kitartásának köszönhetően egyre többen csatlakoztak Nelli hócsúszdájához. Hamarosan a nagy rénszarvasok is kipróbálták, és még a Mikulás is csúszott egyet, nagy hahotázások közepette. Ettől kezdve minden tél elején megrendezték a Nelli-féle hócsúszdaversenyt, ahol nem az számított, ki tud repülni, hanem hogy ki tud a legnagyobbat nevetni.
Az északi sarkon így lett új hagyomány a hócsúszda, mely összekötött mindenkit, kicsit és nagyot, repülőt és nem repülőt egyaránt. Nelli megtanulta, hogy nem baj, ha valamiben más, sőt, ez teszi őt különlegessé. A szeretet, a barátság, és az elfogadás sokkal fontosabb, mint hogy ki tud a magasba szállni.
Így hát minden karácsony este, amikor a csillagok ragyognak, Nelli büszkén néz körbe a nagy, boldog társaságon, és tudja, hogy a szíve repül, ha a teste nem is.
Hát így volt, igaz is volt, mese is volt, talán nem is volt egészen igaz. De a szeretet, a barátság és a bátorság mindig csodákat hozhat a világba!