A manók messze, az erdő sűrűjében élnek, apró házikóikban, a fák gyökerei alatt. Sosem unatkoznak, minden nap új csodákat tartogat számukra az erdő világa. Minden manó szereti a játékot, az éneklést és a táncot, de egy dolog mindennél fontosabb számukra: a sapkájuk. Egy igazi manónak bizony sapka nélkül nem teljes a napja!
A manók sapkája varázslatos. Nem csak melegíti a fülüket a hajnali harmatban, de segít elrejtőzni a kíváncsi állatok elől is. Ezen a különös reggelen azonban valami egészen furcsa dolog történt. Kázmér, a legidősebb és legbölcsebb manó, ahogy felébredt, hirtelen észrevette, hogy a piros sapkája sehol sincs.
„Hová tűnhetett a sapkám?” – kérdezte hangosan, miközben körbejárta aprócska szobáját. A többi manó is hamar felébredt, és izgatottan gyűlt össze Kázmér háza előtt.
„Mit keresel, Kázmér?” – szólt oda Misu, a kíváncsi kis manó.
„Eltűnt a sapkám, és nem találom sehol!” – felelte Kázmér aggódó arccal.
„Ez nagyon furcsa” – csodálkozott Bella, akinek mindig mindenről tudomása volt az erdőben.
A manók gyorsan összeültek a nagy kerek kő köré, hogy megbeszéljék, ki látta utoljára Kázmér sapkáját. Talán valaki véletlenül elvitte, vagy esetleg kölcsönvette egy rövid időre.
„Én tegnap délután láttam rajtad a sapkát, amikor a mezőn szedted a friss epret” – mondta Cili. „Aztán este, mikor hazamentél, már nem figyeltem.”
„Lehet, hogy elhagyta útközben…” – gondolkodott hangosan Misu.
„Vagy talán elvitte egy mókus!” – kiáltotta Lili, aki minden mókusban csínytevőt látott.
A manók egyöntetűen elhatározták, hogy nyomozni fognak. Elindultak a mező felé, ahol Kázmér az epret szedte, és közben minden bokrot, fűcsomót, faodút átkutattak.
Bella hirtelen megállt egy bokornál.
„Nézzétek! Itt egy kis piros fonáldarab!” – kiáltotta.
A manók odasiettek, és meglátták a fonalat, ami egyenesen egy üreghez vezetett. Óvatosan bekukucskáltak, de csak egy álmos sündisznót találtak, aki zavartan pislogott rájuk.
„Nem láttad véletlenül Kázmér sapkáját?” – kérdezte tőle Misu.
„Sajnálom, de csak gombákat gyűjtöttem éjszaka, sapkát nem” – felelte a sün, és visszagömbölyödött.
A manók tovább folytatták a keresést, most már a fák ágai között is nézelődtek. Egy ágon, magasan, észrevettek valamit, ami pirosan csillogott a reggeli napfényben.
„Ott van!” – kiáltott fel örömmel Lili. „Ez biztos Kázmér sapkája!”
De hogyan került ilyen magasra? A manók törtek-fejtettek, míg végül egy vidám mókus szökkent elő egy ágról, és zavartan bólogatott.
„Bocsánat, csak játszani akartam vele, de véletlenül fent hagytam az ágon” – magyarázkodott a mókus.
Kázmér elmosolyodott és barátságosan szólt a mókushoz.
„Semmi baj, kedves mókus, de legközelebb szólj, ha kölcsönkérnéd a sapkámat. Mindent megbeszélhetünk, ha őszinték vagyunk egymáshoz.”
A manók és a mókus együtt nevettek, és örömmel vitték haza a sapkát. Azóta Kázmér mindig megkérdezi a barátait, ha valamit szeretnének tőle kölcsönkérni, és a mókus is megtanulta, hogy a játék mellett az őszinteség is fontos.
Így történt, hogy a manók eltűnt sapkája újra előkerült, és mindenki megtanult valami fontosat: az őszinteség, a barátság, a segítőkészség és a szeretet a legnagyobb kincs az erdőben.
Így volt, igaz volt, mese volt!