Egy hideg téli estén, mikor a csillagok különösen fényesen ragyogtak az égen, egy kis angyal éppen a felhők között repkedett. Fehér, puha szárnyacskái leheletfinoman suhantak, miközben nézelődött a havas táj felett. A fák ágai roskadoztak a friss hó alatt, s a világ csendes, mesebeli álomba merült.
Egyszer csak különös hang ütötte meg a kis angyal fülét. A süvítő szélben egy halk, síró madárhang keveredett. “Ki sírhat ilyenkor, amikor a világ alszik?” – gondolta a kis angyal, és óvatosan ereszkedni kezdett a hólepte erdő felé.
Ahogy leszállt a fák közé, hirtelen egy nagy hóförgeteg kerekedett. A szél kavarogva hordta a havat, eltűnt minden ösvény, csak egy apró, remegő madárka látszott a fenyőfa tövében. A madárka tollai úgy csillogtak, mintha apró jégcsapokból lennének.
– Ne félj, kis madár, én segítek rajtad! – szólalt meg halkan a kis angyal.
A madár reszketve válaszolt:
– Hóviharmadár vagyok, de eltévedtem a viharban. Senki nem segít rajtam, félek és fázom…
A kis angyal bátran odalépett hozzá, és szárnyaival beborította a didergő madarat.
– Ne aggódj, velem biztonságban leszel! – mondta mosolyogva.
A hóviharmadár lassan megnyugodott, s már nem remegett annyira.
– Köszönöm, angyalka! De hogyan jutok haza ebben a nagy viharban? – kérdezte aggódva.
– Ne félj, együtt kitaláljuk! – felelte a kis angyal, és elindultak keresztül a havas, jeges fák között. Útjuk során a hó tovább hullott, de a kis angyal bátorsága és szeretete melegséget adott mindkettőjüknek.
Ahogy sétáltak, különleges dolgok történtek. Egy mókus a fenyőfáról leugrott, és egy mogyorót hozott a madárkának. Egy őzike az útjukba szegődött, és megmutatta, merre van a legvédettebb ösvény. A kis angyal mindenkit kedves szóval illette, és így új barátokat szereztek az erdőben.
A vihar közepén így találtak egymásra a barátságban.
– Tudod, angyalka, veled sokkal bátrabb vagyok – mondta egyszer csak a hóviharmadár.
– Én is örülök, hogy találkoztunk, és együtt erősebbek vagyunk! – felelte az angyal, és összenevettek.
A vihar lassan elcsendesedett, és a hóviharmadár hálából egy különleges ajándékot vett elő a szárnya alól. Egy apró, jégből készült csillagot nyújtott át a kis angyalnak.
– Ez a csillag mindig emlékeztessen arra, hogy a barátság melegíti a szívet, még a leghidegebb téli éjszakán is!
A kis angyal boldogan megköszönte az ajándékot, s a csillag fényével világított, amíg el nem értek a hóviharmadár otthonáig.
– Köszönöm, hogy segítettél nekem, és hogy nem hagytál egyedül – mondta a madárka, mikor megérkeztek.
– Én is köszönöm, hogy ilyen különleges ajándékkal leptél meg – mosolygott az angyal.
Búcsúzáskor megölelték egymást, és megfogadták, hogy mindig segítenek másokon, ha csak tudnak. A kis angyal visszaszállt a felhők közé, de szíve sosem felejtette el a jeges erdőben született barátságot.
Ettől a naptól kezdve, ha nagy hóvihar támadt, a kis angyal mindig figyelte, nem szorul-e valaki segítségre odalent. És a hóviharmadár is bátrabban repült, tudva, hogy nincsen egyedül.
Így esett, hogy a szeretet és a jóság összefonta két kis teremtmény életét. Azóta is azt suttogják a fák: a barátság és az összefogás csodákat hozhat, még a legnagyobb vihar idején is.
Így volt, igaz volt, mese volt!