A jégmadár legendája: hogyan kezdődött a történet
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi kis falu az erdő mélyén, ahol az emberek boldogan éltek, amíg csak a sötétség el nem érkezett. A falu lakói szerették egymást, segítettek mindenkin, aki bajba került, és mindig együtt örültek, ha valakinek jó dolga történt. Minden évben, amikor a tél beköszöntött, fényes csillagok ragyogtak az égen, és vidám nevetés töltötte be a kis házakat.
Egy tél azonban minden eddiginél hosszabbnak és hidegebbnek bizonyult. A nap hetekig nem bújt elő a felhők mögül, és az emberek lassan elfelejtették, milyen is az igazi fény. Az erdő állatai is szomorúvá váltak. A gyermekek már nem játszottak a hóban, mert a sötétség mindent beborított.
A sötétség ideje és a fény jelentősége
A falu egyik sarkában, egy öreg tölgyfa alatt lakott egy kisfiú, Bence, aki mindig is szerette a meséket, és hitt a csodákban. Egyik este, amikor anyukája betakarta, így szólt:
– Anya, ugye egyszer újra kisüt a nap?
Anya megsimogatta Bence arcát.
– Biztos vagyok benne, kicsim, de addig is őrizzük meg a szívünkben a reményt és a szeretetet.
Másnap reggel Bence elindult az erdőbe, hogy egy kis fát hozzon a kandallóhoz. Út közben csodálkozva nézett körül, mert a hó csillogását is elnyelte a sötétség. Halkan suttogta:
– Vajon van valaki, aki visszahozza a fényt?
Találkozás a jégmadárral: egy különös pillanat
Ahogy haladt a sűrű erdőben, egyszer csak egy különös hang ütötte meg a fülét. Vékony, csengettyűs csiripelés volt, amit még sosem hallott. Bence óvatosan követte a hangot, míg egy kis patakhoz nem ért. Ott, egy jéggel borított ágon ült egy apró madár: fényes, színes tollú, kék-narancs ragyogásban.
Bence elállt a lélegzete. A madár rápillantott, majd megszólalt:
– Ne félj tőlem, kisfiú! Én vagyok a jégmadár. Látom, hogy fényt keresel.
Bence ámulva nézett rá.
– Igen, mindenki nagyon szomorú, mert már rég nem láttuk a napot.
A jégmadár barátságosan bólintott.
– A fény ott van bennetek, ahogy a szeretet is. Ha segítetek egymásnak, és jóságot visztek mások életébe, a világ is világosabbá válik. De most szükség lesz egy kis bátorságra is. Veled tartok, és együtt visszahozzuk a fényt!
A fény útja: hogyan változott meg a világ
Bence és a jégmadár visszaindultak a faluba. Útközben mindenkit megszólítottak, és mindenkit arra bíztattak, hogy segítsen a másiknak: a gyerekek összegyűjtötték a tüzelőt az időseknek, az anyák forró levest főztek a betegeknek, az apák pedig hótól tisztították az utakat.
Amikor este lett, a jégmadár felszállt a falu fölé, és csodálatos éneket kezdett dalolni. Tollai fénylették be az eget, és ahol a hangja szólt, ott aranyló világosság gyúlt. A fény lassan elárasztotta a házakat és a szíveket is. Az emberek nevetni kezdtek, a gyermekek újra játszottak a hóban.
Bence meghajolt a jégmadár előtt.
– Köszönöm, hogy segítettél nekünk!
A madár rámosolygott.
– Tudod, a fényt ti magatok hoztátok vissza a szeretetetekkel. Én csak emlékeztettelek rá titeket.
Mit tanít nekünk a jégmadár története?
Azóta, ha a falu népe sötétséget vagy bánatot érez, mindig felidézik a jégmadár szavait: a fény ott van mindannyiunkban, csak elő kell varázsolni szeretettel és jósággal. És néha, ha csendesen figyelnek, hallhatják a jégmadár csengettyűs hangját, amint emlékezteti őket, hogy a legnagyobb csodák a szívünkben kezdődnek.
Így volt, úgy volt, volt egyszer egy ilyen mese!