Egy különös éjszaka: a hóember magára marad
Az erdőszéli kis faluba minden évben hatalmas hó szokott hullani télen. A gyerekek ilyenkor vidáman csúszkálnak, hógolyóznak, s a főtéren mindig építenek egy hatalmas hóembert. Idén is így történt: három nagy hógolyóból, répaorral, fekete kavics szemekkel, és egy öreg fazékkal a fején állt ott a hóember, széles mosollyal. A gyerekek egész nap körülötte játszottak, de amikor leszállt az este, mindenki hazatért, s a hóember magára maradt a nagy, csendes hómezőn.
A hóköpeny alatt minden fehér és puha volt, csak a szél suttogott. A hóember titokban egy kicsit szomorú lett, ahogy nézte az üres utcát, hiszen napközben annyi nevetés és móka vette körül, most pedig csak a csillagos ég vigyázott rá. Egy halk sóhaj el is hagyta a száját, bár igazából nem is tudta, hogy hóemberek szoktak-e sóhajtani.
Megjelenik a titokzatos barát a hómezőn
Éppen ekkor, amikor már majdnem elnyomta volna az álom, egy puha tappancs hangját hallotta a hó. Valami vagy valaki közeledett. A hóember kíváncsian pislogott, és hirtelen egy apró, fehér nyuszi bukkant elő a bokrok közül. A nyuszi óvatosan körbeszaglászott, majd megállt a hóember lábánál.
– Szia! – szólt halkan a nyuszi, kicsit bátortalanul. – Te vagy az új hóember a faluban?
– Igen, én vagyok – válaszolt a hóember meglepődve. – Te ki vagy?
– Én a Télapó, legalábbis a testvéreim szerint – mondta a nyuszi halvány mosollyal. – De igazából csak Tóbiásnak hívnak. Szeretnél beszélgetni?
A hóember szíve, ami igazából csak egy kavicsból készült, mégis nagyot dobbant örömében. Így hát beszélgetni kezdtek. Tóbiás mesélt az erdő titkairól, a fenyők alatti meleg avarról, és arról is, hogy milyen jó, ha valakinek van barátja.
Közös kalandok a holdfényes téli tájban
Az éjszakák egymás után jöttek, s minden este Tóbiás meglátogatta a hóembert. Egyik alkalommal együtt nézték, hogyan táncolnak a hópelyhek a holdfényben, máskor meséltek egymásnak arról, mire jó a répaorr vagy milyen íze van a friss fűnek tavasszal. A nyuszi néha elhozta madárbarátait is, sőt egyszer még egy róka is csatlakozott hozzájuk, aki meglepően barátságos volt.
– Bárcsak mindig ilyen jó lenne! – sóhajtott fel a hóember.
– Az élet mindig változik, de a barátságot a szívünkben őrizzük meg – válaszolta Tóbiás.
A barátság próbára tétele a tavasz közeledtével
Ahogy múltak a napok, a nap sugarai egyre erősebben kezdtek sütni. A hó lassan olvadni kezdett, s a hóember észrevette, hogy egyre kisebb lesz. Tóbiás is észrevette, s aggódva nézett rá barátjára.
– Mi lesz veled, ha eljön a tavasz? – kérdezte Tóbiás.
– Nem tudom – mondta a hóember. – De örülök, hogy megismerhettelek, és annyi szép estét töltöttünk együtt.
A nyuszi ekkor egy nagy ölelést adott a hóembernek. – Mindig emlékezni fogok rád, hóember barátom! Ha eljön a tél, itt várlak majd újra!
A hóember mosolygott, és még akkor is boldog volt, mikor az utolsó hóbuckák olvadozni kezdtek. Tudta, hogy a barátság, amit Tóbiással kötött, örökké megmarad, akár lesz hó, akár nem.
Mit tanulhatunk a hóember titkos barátjától?
A hóember és Tóbiás nyuszi története megtanít minket arra, hogy a barátság nem múlik el akkor sem, ha a körülmények változnak. Jó szívvel, szeretettel mindenki találhat barátot, és a legszebb élményeket sokszor a legegyszerűbb dolgok hozzák el nekünk. A szeretet, a törődés és az együtt töltött idő a legnagyobb kincs.
Így volt, igaz volt, mese volt! Talán igaz se volt, de ilyen szép mese volt!