Egy különleges hóember születése a téli kertben
Egyszer, egy hideg téli reggelen, amikor a napfény még csak éppen megvillant a háztetőkön, három kisgyerek szaladt ki a kertbe. Úgy döntöttek, hogy hóembert építenek, hiszen a friss hó mindent beborított. Hosszan gurították a hógolyókat, míg egyre nagyobbak lettek, aztán egymásra emelték őket, s végül fekete kavicsokból szemet, sárgarépából orrot, és egy régi sálból meleg nyakat varázsoltak neki.
– Nézd csak, most már van barátunk! – nevetett Lili, a legkisebb gyerek.
A hóember némán figyelte őket, ám a szíve, bár fagyos hóból volt, mégis különös, meleg érzéssel telt meg. Talán azért, mert gyerekek készítették, vagy mert a sapkája alatt egy csipet varázspor is megbújt, úgy érezte, hogy ez a tél más lesz, mint a többi.
A magányos hóember vágyakozása melegség után
Ahogy múltak a napok, a gyerekek egyre kevesebbet játszottak a kertben. A hóember magára maradt a hidegben, és csak a szél suttogása, a falevelek nesze, meg néhány eltévedt veréb társasága maradt. Éjszaka a csillagokat nézte, nappal a felhőket figyelte.
Egyszer csak megszólalt magában:
– Vajon milyen lehet, ha valaki igazán szeret? Ha valaki megölel, megsimogat? Én is szeretnék érezni valami meleget, nem csak a nap sugarait, hanem a szívem mélyén.
Az első találkozás: egy lány a hóesésben
Egy este, amikor a hópelyhek táncoltak az égen, egy kislány sétált be a kertbe. Rózsaszín kabátot viselt, és hajában fehér masni volt. Megállt a hóember előtt, és mosolyogva köszöntötte:
– Szia, hóember! Már régóta szerettem volna beszélni veled. Te is szereted a havat?
A hóember meglepődött, mert még sosem szólt hozzá senki ilyen kedvesen. Bár nem tudott beszélni, a szemeiben ott csillogott a boldogság.
– Tudom, hogy nem tudsz felelni – folytatta a lány –, de én úgy érzem, mintha hallanál engem. Elmesélem, mi történt ma velem.
És a lány minden este visszajött, mesélt, dalolt, néha csak leült mellé, és csendben együtt nézték a holdat. A hóember szíve ettől egyre jobban átmelegedett. Megértette, hogy a szeretet nem csak szavakból áll, hanem figyelemből, kedvességből is.
Barátság és érzelmek a fagyos világban
Ahogy a napok múltak, a hóember már nem érezte magát magányosnak. A lány minden kis története, minden mosolya, sőt még a csendje is boldoggá tette. Egyik este a lány azt mondta:
– Tudod, hóember, nagyon szeretlek, mert mindig meghallgatsz.
A hóember legszívesebben magához ölelte volna a kislányt, de csak csendben állt, s az éjszaka leple alatt egy kicsit megcsillant egy hólámpás könnye. Tudta, hogy a szeretet néha abból áll, hogy ott vagyunk valaki mellett.
A szerelem ereje és az olvadás pillanata
Tavasz közeledtével a hó egyre kevesebb lett, a nap melege már a hóembert is elérte. Érezte, hogy hamarosan eljön az idő, amikor el kell búcsúznia. Egyik reggel a kislány szomorúan állt mellette, és halkan megsimogatta a régi sálját.
– Ne félj, hóember, bár elolvadsz, mindig a barátom maradsz. A szeretet nem múlik el attól, hogy nem látlak, mert a szívemben örökké ott leszel.
A hóember boldog volt. Tudta, hogy a szeretet, amit kapott, örökké vele marad, még akkor is, ha a tavasz elhozza a búcsút. Ahogy a nap sugarai melegítették, egy utolsó, csillogó hópehely gurult le az arcán.
A kislány mosolygott, bár szeme sarkában egy könnycsepp csillant.
Így volt, igaz is volt, ez volt a mese! Mert aki szeret, az mindig emlékszik arra, akit szeretett, s a jóság, a barátság, a szeretet mindennél erősebb. Talán igaz volt, talán csak mese, de a szívünkben ott marad a hóember, aki szerelmes lett.