Hogyan született meg a táncoló hóember története?
Egyszer réges-régen, amikor a hó puha takaróként borította be a kis falut, a gyerekek nagy lelkesedéssel hógolyóztak, csúszkáltak, nevetgéltek. Egy délután, ahogy a nap már lemenőben volt, három jó barát úgy döntött, hóembert építenek a tér közepére. Nagy-nagy hógolyókat görgettek, egymásra tették, és sárgarépából orrot, kavicsból mosolyt, gallyakból két karocskát is adtak neki.
Amikor elkészültek, a legkisebbik fiú, Tomi, egy régi, piros sálat kötött a hóember nyakába, és a fejére tette apukája öreg cilinderét. A hóember így már igazán elegáns lett, de valahogy különleges is. A gyerekek kórusban felkiáltottak: „Legyen a neve Boldizsár!” Így született meg Boldizsár, a hóember, aki hamarosan mindenkit meglepett.
Az első tánclépések hó és jég között
Mikor éjjel lett, a falu csendes volt, csak a hold világított az égen. Ám ekkor valami varázslatos történt. Boldizsár, a hóember, egyszer csak megmozdította a karját, majd felemelte egyik lábát, és lassan-lassan lépni kezdett. Először csak egyet, aztán kettőt. Mintha táncolna!
„Hm, mi lenne, ha kipróbálnám ezt a kedves táncot, amit a gyerekektől láttam?” – gondolta magában Boldizsár. Óvatosan forogni kezdett a havon, lába alatt ropogott a hó, a sálja pedig vidáman lengett körülötte. A holdfényben minden olyan varázslatosnak tűnt, hogy Boldizsár úgy érezte, nincs is ennél boldogabb hóember a világon.
Barátok és nézők: a hóember különleges közönsége
Hamar észrevették őt az éjszaka csendes lakói. A fenyőfák, akiket hó borított, halk susogással figyelték a hóembert, a közeli bokor alatt egy kis nyúl kikukucskált, sőt, még a baglyok is lejjebb ereszkedtek az ágon, hogy jobban lássák ezt a mesés táncot.
– Nézd csak, milyen ügyes! – suttogta a kis nyúl az anyukájának.
– Olyan szépen mozog, mintha mindig is ezt gyakorolta volna – válaszolta a bagoly álmos hangján.
Boldizsár boldogan táncolt tovább. Úgy érezte, a tánccal örömet szerez a barátainak is. „Táncoljunk együtt!” – kiáltotta halkan, és a fák ágai is ringatózni kezdtek, a hópelyhek pedig pörögve hullottak le az égből, mintha maguk is táncra keltek volna.
A tánc öröme a téli éjszakákban
Minden este, amikor a gyerekek már álomba szenderültek, Boldizsár újabb és újabb lépéseket tanult. Néha körbetáncolta a teret, máskor csak forogott egyhelyben, és közben mosolygott a holdra. Az állatok is egyre bátrabbak lettek, néha még csatlakoztak is hozzá: a nyúl ugrált, a mókus a fa törzsén szaladt fel-le, a madarak vidám csipogással repkedtek körülötte.
Egyik éjszaka a hóesés vastag paplanként borította be a falut. Boldizsár mégis táncolt, mert tudta, hogy a tánc öröme nem csak neki szól, hanem mindenkinek, aki látja. Boldizsár szívében sosem olvadt el a szeretet, amit a gyerekektől kapott.
Mit taníthat nekünk a táncoló hóember története
Amikor eljött a tavasz, és a nap egyre melegebben sütött, Boldizsár egyre kisebb lett, de a faluban mindenki emlékezett rá. A gyerekek gyakran mesélték el a történetet: „Emlékeztek, mennyire szeretett táncolni a mi hóemberünk?”
A táncoló hóember története megtanít minket arra, hogy a szeretet és a jóság mindenkiben ott lakik. Ha örömet szerzünk másoknak, mi magunk is boldogabbak leszünk. Egy kis kedvesség, egy nagy mosoly, vagy akár egy vidám tánc is szebbé teheti a világot.
Így volt, igaz volt, mese volt! Talán nem is volt igaz, de ilyen szép mesét csak a szeretet tud írni.